cikkek, interjúk

Kisshomaru sensei munkássága és az Aikikai

A weblapon korábban már olvasható volt az alábbi munka, mivel ott már nem elérhető, feltettem ide.

Az alábbi cikk Szabó Balázs munkája, közlése az ő engedélyével történt.

1999. január 4-én elhunyt az Aikikai legnagyobb méltóságát, a doshu tisztét betöltő Ueshiba Kisshomaru sensei. Apjától, az Aikido alapítójától örökölte ezt a rangot, és éppen 30 éven át látta el feladatait. Milyen munkát végzett? Morihei sensei halálát (1969) megelőzően Kisshomaru sensei a Honbu Dojo vezetőjeként tevékenykedett, és oroszlánrészt vállalt az Aikido ueshibai hagyományát ápoló Aikikai létrehozásában (1948). Tada Hiroshi sensei egy visszaemlékezésében olvastam, hogy 1949-ben, amikor első Aikido-edzését tekintette meg, a tokiói dojo 5-6 tanítvánnyal működött, és ehhez ha hozzávesszük az Iwamában gyakorló úgy 10-15 főt, meg is kapjuk a világ akkori aikidósainak összlétszámát.

Azóta eltelt 50 év, egy korszak, amely során Kisshomaru sensei főszerepet játszott az Aikido fejlesztésében, megismertetésében, és szerte a világon közel egymillió ember gyakorol tízezernyi dojóban. Azt hiszem, ezt joggal nevezhetjük Kisshomaru doshu életművének.

Kisshomaru doshu az Alapítóval

Személyesen két alkalommal találkozhattam Kisshomaru senseijel, és különös élmény volt tapasztalni, hogy milyen lenyűgöző erő áradt belőle, bár külső megjelenésében törékeny, fáradt öregember benyomását keltette. Környezetének japán tagjai szinte vallásos tisztelettel vették körül, de szemtanúja voltam, hogy Düsseldorfban puszta megjelenésével elnémított és felállásra késztetett vegy kétezer embert egy sportcsarnokban.

Kisshomaru sensei az a közöttünk lévő élő kapocs volt az Aikido kezdeteihez, az Alapító háború előtti időszakához, akinek távozásával az utolsó “régi” mester ment el közülünk. Halála egy korszak végét jelenti, és egy új időszak kezdetét, ahol a vezető szerepet már egy fiatalabb generáció viszi majd tovább, akik a művészetet már nem közvetlenül az Alapítótól, hanem tanítványaitól, a mai 8-9. danos shihanoktól tanulták. Ez az új vezető réteg komoly felelősséggel kell, hogy megbírkozzék, hiszen ők formálják az Aikidót olyanná, amilyen az a XXI. században lesz. Rajtuk múlik, meg tud-e felelni a mai emberek szellemi-testi gyakorlásaként úgy, hogy egyúttal hagyományait is megőrzi. Az Aikido lassan abba a korszakba ér, amikor elfogynak azok a ma már idős shihanok, akik személyesen ismerték az Alapítót, és így érzelmileg erősen kötődnek az általa képviselt, hagyományos Aikidóhoz. Az O-Senseit már csak hírből ismerő új generáció tagjain (vagyis rajtunk is) múlik az, hogy mennyit változik az Aikido a következő évtizedekben, és meg tudja-e őrizni alapvető jellegzetességeit.

A következőkben nagy vonalakban szeretném áttekinteni az Aikido háború utáni fejlődését, azaz azt a korszakot, amely Kisshomaru sensei munkásságát jelenti.

A világháború befejezését követően az Aikido sajátos helyetben volt más harcművészetekhez, pl. a judóhoz, kendóhoz képest, hiszen szinte teljes ismeretlensége szükségtelenné tette, hogy – feledtetve a háborús időszakban kialakult harcias, ellenséges légkört – azokhoz hasonlóan a sport irányába mozduljon el. Az Alapító ekkor Iwamában élt, ez a nagy földterülettel övezett ház vált élete központi tartózkodási helyévé. A későbbiek során rendszeresen Tokióba utazott, oktatott a Honbu Dojóban, de tartósan nem szivesen mozdult ki Iwamából, végleg csak a 60-as évek közepén költözött a fővárosba.

a Hombu dojoban

A bombázások során elpusztult Kobukan Dojót nem sokkal a fegyverletétel után újjáépítették, és 1947-ben Honbu Dojóvá, Központi Dojóvá nevezték ki. Az oktatás Ueshiba Kisshomaru sensei vezetésével indult meg, ám eleinte számos nehézséggel kellett megküzdeniük. A japán kormány akkoriban minden, már felépült épületet igénybe vett a háborúban leégett házak hajléktalanná lett lakóinak elhelyezésére – így a Honbu Dojóba is betelepítettek több családot, ami érthetően megnehezítette az edzéseket.

A másik probláma az volt, hogy Japán gazdasági helyzete a háború után – bármilyen nehéz is ezt ma elképzelnünk – nagyon rossz volt, az emberek nagy részének napi megélhetési gondokkal kellett megküzdenie, így nem maradt idejük olyan “szabadidős” tevékenységekre, mint az Aikido.

Ebben a helyzetben a gyakorlók száma csak igen lassan növekedett. A 40-es évek végén, az 50-es évek elején a Honbu Dojóban alig tucatnyian edzettek. Voltak azért igéretes fejlemények. A Honbu Dojóban illetve O-Sensei iwamai környezetébe többen visszatértek a háború előtti tanítványok közül, pl. Tohei Koichi, Shirata Rinjiro, Osawa Kisaburo és az iwamai időszakban az Aikidóval kapcsolatba került fiatalok némelyike Kissomaru sensei lelkes segítőjévé vált (pl. Okumura Shigenobu, Saito Morihiro, Arikawa Sadateru). 1949-ben csatlakozott az Aikikai későbbi fejlődésében nagy szerepet játszó Tada Hiroshi.

Fokozatosan kialakult az a kör, amelynek tagjai az alapját képezték az 1948-ban bejegyzett Aikikai tevékenységének. Megtörténtek az első lépések az Aikido külföldi megismertetése felé is. Az amerikai megszállás alatt sok, az amerikai hadsereg alkalmazásában álló, főként japán származású amerikai kezdett Aikidót tanulni. Ők, miután visszatértek az akkor már az USA-hoz tartozó Hawaii-szigetekre, meghívták Tohei Koichi senseit, aki 1953-ban az első hivatalos, külföldi bemutatót és oktatást tette meg ezzel.

1952-ben az Aikidót még a háború alatt elkezdő Abe Tadashi Franciaországba utazott a Judo Szövetség meghívására, és a judo mellett hamarosan Aikidót is kezdett tanítani.

Az ötvenes évek elején a Honbu Dojóban felújították a háború előtt alkalmazott uchi-deshi rendszert, és az így gyakorlók jó része ma ismert shihan már. Így kezdett Aikidót tanulni pl. 1953-ban Kobayashi Yasuo (Kobayashi sensei belépésének idején Tada sensei 3. danos, Tamura sensei pedig 1. kyu fokozatú volt – nem könnyű elképzelni, igaz?)

Az Abe Tadashi tanítványaként az Aikidót Franciaországban megismerő André Nocquet Japánba utazott, és 1955-57 között a Honbu Dojóban élt és edzett, külföldiként először. Az ő diplomáciai kapcsolatai tették lehetővé az első komoly, európai negykövetek előtt tartott Aikido-bemutatót 1956-ban, ami lökést adott az Aikikai tengerentúli fejlődésének. Jórészt talán Nocquet befolyásának köszönhetően az Aikikai európai tevékenysége eleinte Franciaországra irányult – Abe 1960-as hazatérése után 1962-ben Nakazono Mutsurót, 1963-ban Noro Masamichit, majd 1964-ben Tamura Nobuyoshit küldték ide.

A 60-as évek elején megalakult Honoluluban a Hawaii Aikikai, amelynek tagjai közül többen Kaliforniában létesítettek dojókat. Az amerikai kontinensen az Aikikai első hivatalos kiküldötte Yamada Yoshimitsu lett, aki New Yorkban telepedett le. Japánban közben a 60-as évek első felében megalakultak az Aikikai diákszövetségei, amelyek az ott nagy szerepet játszó egyetemi Aikido-dojókat fogták össze. A fejlődés jeleként 1967-ben a régi faépület helyébe felépítették a Honbu ma is látható, nem valami szép, ám modern épületét.

magyarázat

Nagy megrázkódtatást jelentett az Aikikai számára az Alapító 1969-ben bekövetkezett halála, illetve a következő évek eseményei. Ueshiba Kisshomaru doshu mellett O-Sensei elhunyta után Tohei Koichi mint Honbu-cho (igazgató) vált az Aikikai vezető személyiségévé, ám az ő tanítási módszereivel szemben az Aikikai shihanjai komoly ellenállást tanúsítottak. A fokozódó feszültség oda vezetett, hogy Tohei sensei 1971-ben lemondott tisztségéről, 1974-ben pedig végleg elhagyta az Aikikait. Ez súlyos helyzetet teremtett, hiszen Tohei sensei nagyhírű, népszerű shihan volt, az akkori oktatók jelentős része hozzá, mint mesteréhez is kötődött – őket választás elé állították: maradnak vagy kilápnek? Rengetegen kiláptek (az USA dojóinak mintegy fele), és ez évekre visszavetette a szervezet fejlődését.

A 70-es évek során azonban az Aikikai újra magára talált, bebizonyosodott, hogy az Ueshiba sensei tanításaihoz való ragaszkodás, a hagyományok ápolása olyan alapállás, amely nagy tiszteletet ébreszt világszerte.

Ez a folyamat napjainkig vezet, és Kisshomaru doshu halála azt is jelenti, hogy immár magunknak kell gondoskodnunk arról, hogy a tanítás tovább éljen. Ez nagy feladat, de Kisshomaru sensei örököseiként (minden aikidoka az) meg kell felelnünk neki!

Kategóriák:cikkek, interjúk

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s