események

Sayonara keiko

Kedves Dojocho, oktatótársaim, aikidós társaim!
Ezt a bejegyzést már Japánból írom. A gondolatok már megszülettek korábban is, de szükségem volt némi időre, hogy az életemet érintő változások hullámai kicsit csillapodjanak.
Azt talán mindenki tudja, hogy a két éve megismert japán hölggyel fűződött szorosabbra a kapcsolatom és ennek következménye lett az, hogy jelenleg Kodairán élek immáron harmadik hete.
Nem kis küzdelem van mögöttem, rengeteg nehéz pillanat, amit természetesen a sokkal több együtt töltött boldog óra segitett legyőzni. Mindez mégis aránytalanul kicsinek tűnhet az általam kiépített, mesterem és barátaim által támogatott életem feladásához, ezért gondoltam, hogy írok pár sort arról, hogy mi is történt valójában.
Két nyárral ezelőtt lehetőségem nyílt 2 hónapra megtapasztalni az aikidó szülőhazáját, és feltöltődve érkeztem haza, hogy folytassam azt a különleges munkát, amit az aikidó oktatása jelent. Kedvenc mottóm: “Találj valamit, amit szeretsz csinálni, és akkor soha többé nem kell majd dolgoznod az életedben. ” Hát az aikidó pont ilyen, hiszen az átadása által folyamatosan én magam is fejlődök, és minden pillanatát élvezem. Természetesen vannak nehezebb és könnyebb pillanatok, de a budó útját járni mindenképpen páratlan élmény!
Hazaérkezve azonban ‘magammal hoztam’ azt az embert is, akiért két hete elhagytam az otthonom…
Azt hiszem, az ember akkor tanul nagyon sokat magáról, természetéről, ha kiszakad a megszokott kerékvágásból, és fel kell találnia magát, igy ez most fokozottan igaz rám. Mióta itt vagyok, az agyam 1000-es fordulaton pörög, mindent elraktároz szinte elsőre, figyel, fülel és kevés dolog – szinte semmi sem – hagyja érintetlenül. Ennek vannak pozitiv hatásai, például nem tévedek el, első látásra belém vésődnek helyszínek részletei, információmorzsák ugranak be a megfelelő időben..másrészről pedig fáradékonyabb vagyok, néha ingerlékenyebb és érzékenyebb a valójában ártatlan eseményekre. Ez nyilván meg fog változni, ahogy otthonosabban érzem majd magam, nem türelmetlenkedek.
Azért sem haragszom magamra, mert honvágyam van, illetve néha a legapróbb dolgok is hiányoznak otthonról, arra gondolok, hogy itt még a pókok is japán nemzetiségűek…ha nem igy lenne, akkor meghazudtolnám saját magam, a származásom. Persze nem akarom nap, mint nap azzal gyötörni magam, hogy mennyire távol vagyok mindentől és mindenkitől, amit és akiket szeretek, mert akkor igazán kár volt kijönni, és nem is fogom élvezni az ittlétet, igazán nagy pocsékolás lenne.
Én abban bízom, hogy az itt töltött évek hasznomra válnak, tudásom sok tekintetben gyarapodik majd annyira, hogy hazaérve újra be tudjak kapcsolódni abba az életbe, amiből most kiléptem. Az életem egyéb aspektusait most nem boncolgatom, de még egy élményt szeretnék Veletek megosztani:
Az utolsó hetek és napok érzései elképesztően intenzívek voltak számomra, és az aikidós sayonara edzésen csúcsosodtak ki! Középre sétálva a szőnyegen végignézhettem azt a rengeteg embert, aki azért jött el, hogy elbúcsúztasson, ez olyan páratlan látvány volt számomra, hogy a meghökkenés kiült az arcomra. Az edzés végén az az ember szólt néhány szót, akitől először láttam az irimi-t, és akivel a hosszú évek során olyan mély barátságot ápoltam! Megrenditő volt őt látni fátyolos tekintettel, és ezért nem is igazán tudtam bármit is hozzátenni szavaihoz, amit most azért pótolnék.
Az együtt megélt évek engem páratlan élményhez juttattak, és ha végül innen indult is ki az a folyamat, ami engem Japánba ‘űzött’ egy időre, sosem felejtem el azt a sok szeretetet és kitartást, amivel Laci vezetett és támogatott! Az ember életében vannak olyan pillanatok, amikor teljesen tisztán érzi, hogy bár döntés előtt áll látszólag, a választás egyáltalán nem kétséges. Így voltam én azzal, hogy az általa megmutatott életforma – maga az aikidó – az én utam e vagy sem. Ezért a kezdetektől olyan lelkesedéssel követtem őt és edzettem magamat, amit máshogy el sem tudok képzelni. Ezért azt kivánom mindenkinek, aki belép a dojoba, szeresse csak feleannyira Lacit és az aikidót, mint én, és az élete meg fog változni a lehető legpozitivabb irányba, a dojo pedig virágozni fog, valami igazán nagy és jelentős jön létre! Én magam is azon vagyok, hogy a távol töltött éveimet annak szentelhessem, hogy visszatérve még hatékonyabban tudjam támogatni ezt a munkát, ami igazából tényleg nem munka, hanem egy magasabb szintű életérzés.
Nem búcsúzom, mert látjuk mi még egymást, talán korábban is, mint gondolnánk!
Minden jót!
Sanyi

Kategóriák:események

Tagged as:

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s